1

– Kezdjük, Karom. Elindultak kifelé.

A hang a Karom belsőfülébe ültetett bőr alatti indukciós hangszórókból érkezett. Ő is a szubvokális mikrofonon keresztül válaszolt:

– Vettem. Indulunk, emberek. Mindenki készüljön!

Karom a sötét mellékutcában, egy csendesen doromboló motorral és leoltott fényszóróval várakozó karcsú, vörös-fekete Yamaha Rapier nyergében ült. Fekete motorossisakjának kívülről átlátszatlan plexije teljesen elrejtette az arcát, de ő a sisakba szerelt fényerősítő berendezésnek köszönhetően nappali világosságban látta az egész utcát. A szűk szabású, ballisztikus anyaggal átszőtt motorosdzseki egyaránt megvédte őt egy esetleges bukás esetén a horzsolásoktól, valamint a kis kaliberű lövedékektől. Ezenkívül rövid szárú bőrkesztyűt, kopott farmert és fekete motorosbakancsot viselt. A többi utcai motorostól mindössze a combjához simuló tokba dugott díszes tőr és a Rapier oldalán lévő ábra különböztette meg. Nem a szokásos Yamaha logó volt, hanem egy bonyolult kelta minta a krómfelületen, közvetlenül a cikornyás „Aracos” felirat mellett.

Karom gázt adott, mire a motor panaszosan felsírt.

– Megtennéd a kedvemért, hogy abbahagyod ezt? – kérdezte egy újabb hang a fejében. Ez azonban nem a beültetett hangszórókból érkezett, hanem közvetlenül az agyában szólalt meg.

– Megnyugtat – felelte Karom gondolatban. – Készen kell állnunk, nemsokára ideérnek.

– Engem viszont kifejezetten idegesít – mondta mogorván a hang –, és egyébként is teljesen szükségtelen.

Karom elmosolyodott, és megütögette a motor üzemanyagtartályát, majd visszaengedte a gázt.

– Oké, rendben – dünnyögte halkan. – Legyen, ahogy kívánod.

– Köszönöm – válaszolt a hang gúnyos önelégültséggel. – Mindjárt mi következünk?

Karom bólintott, és rövid koncentrálás után kiterjesztette mágikus érzékeit, át a betonfalakon és más fizikai akadályokon; így pontosan rálátott a közeli útkereszteződésre, mintha valamivel fölötte lebegett volna, és már messziről észrevehetett bármilyen közeledő járművet. Az utakon még a késői óra ellenére is volt forgalom. Cambridge a Nagy Boston metroplexum része volt, és az agglomeráció nagyon ritkán merült álomba. A legtöbb autó elektromos jármű volt, ezek a város GridGuide rendszerét követték, amely energiával látta el őket, és ugyanakkor gondoskodott a biztonságos, megfelelő sebességgel történő haladásukról is. Karom azonban egy ritkább, belsőégésű motorral szerelt autót keresett, ami a tulajdonos pazarló életmódjára utalt, de Nicholas Grace-től nem is lehetett másra számítani.

Körülbelül egy háztömbnyire a kereszteződéstől szúrta ki. Egy fekete, sötétített üvegű Phaeton limuzin vágott át halkan suhanó árnyékként a forgalmon. Csak a kékes halogén fényszórók kölcsönöztek némi színt és mélységet a járműnek. Az autó és a Zűrös által a feji memóriájába átküldött kép pontosan egyezett. Igen, ez volt a célpont.

Karom egy mentális paranccsal megnyitotta feji kommunikációs rendszerének egyes csatornáját.

– Megvan a célpont. Rajta vagyok.

Amikor a limó befordult a sarkon, Karom véget vetett a távolbalátó varázslatnak, és megragadta a Rapier kormányát. A Phaeton néhány másodperccel később elhaladt a mellékutca bejárata előtt. Karom kikanyarodott leshelyéről, és követni kezdte az autót.

Miközben a késő éjszakai forgalomban manőverezett, visszaemlékezett az akció megtervezésére, amikor Kalapács megkérdezte tőle, miért nem teszi magát egyszerűen láthatatlanná, hogy könnyebben követhesse a célpontot. Karom felhívta az ork zsoldos figyelmét arra, hogy a bostoni forgalomban még normális körülmények között is elég nehéz vezetni, és ha ehhez még hozzájön, hogy a többi autósnak nincs tudomása az ő jelenlétéről... Nem, amikor követni kell valakit, néha a legősibb módszerek a legcélravezetőbbek. Nem mintha Karom mágiája nem jött volna jól. Ellenkezőleg, a mágus nagyon is épített rá. Csak nem most.

Egy pillanatra felnézett az éjszakai égboltra. Az utcai lámpák fénye és a neonreklámok miatt nehezen lehetett volna bármit is kivenni odafent, hiába voltak különféle digitális látásjavító rendszerek beépítve a sisakjába. De tudta, hogy valahol ott lebeg egy apró felderítőrobot, amely felveszi és továbbítja a terület valós idejű videoképét, rajta a limuzinnal és a kocsi nyomában suhanó Karommal. Val és Zűrös – mindketten a maguk virtuális világába merülve – egy másodpercet sem szalasztottak el a történtekből. Valkűr a robotok vezérléséhez nélkülözhetetlen távirányító dekkre csatlakozott rá, Zűrös pedig a kibertérben navigálva gyűjtötte az információkat, és koordinálta az egész akciót.

Előhívott a látóterében egy kis ablakot. A képet apró lézerek vetítették a retinájára, és megjelenítették rajta a Val robotja által közvetített adatokat. A HUD az utca nagy felbontású képét és a forgalmat mutatta, vörössel kiemelve rajta Karom motorját és a célpont limuzint. A csapat többi tagja is jól láthatóan meg volt jelölve. Mindenki a helyén.

Egy gondolati paranccsal újabb kommunikációs csatornát nyitott meg.

– Boom, öreg haver – szólt bele a szubvokális mikrofonba. – Készen állunk?

– Minden előkészítve – jött a válasz hibátlan londoni akcentussal. –Val egy kilométerre a találkozási ponttól tette le a madarat. Reméljük, Gracie nem veszi elő a nehéztüzérséget.

– Majd én elbánok vele – nyugtatta meg barátját Karom. – Ne aggódj!

– Már hogy én? Aggódni? Kizárt dolog, öregem. Azon a napon, amikor nem tudsz elbánni egy egyetemi mágiatudorral, szögre akaszthatjuk a kalapunkat. Igazából csak az nyugtalanít, mivel rendelkezhet, amiről esetleg nem tudunk. Úgy értem, eddig még egyetlen vadászatunk sem alakult pontosan a tervek szerint, nem igaz?

Karom figyelmen kívül hagyta a szarkazmust; ez csak a szokásos akció előtti feszültség volt. Ő is hasonlóképpen érzett, a szakmában eltöltött hosszú évek ellenére. A tervük kiváló volt, de sok minden közbejöhetett. Karom megértette Boom aggodalmát, de semmit nem tudott tenni ellene.

A limuzin a repülőtér felé tartott, ahol dr. Nicholas Grace, az alkalmazott taumaturgia professzora felszáll a UCASAir gépére, hogy Washington D.C.-be utazzon tudományos munkatársaihoz, az Új Hajnal Fénye szervezet tagjaihoz. Az ÚHF egy felső ligás mágikus társaság volt, egyfajta „varázslók szövetsége”, amely számos híres tudóst és céges mágust tömörített a világ minden tájáról. Grace az Új Hajnal egyik legmegbecsültebb tagja volt, aki éppen hazafelé tartott, miután meglátogatta bostoni kollégáit, az ÚHF itteni tudósait. Karom csapatát viszont azért bérelték fel, hogy dr. Grace utazása ne a tervek szerint alakuljon.

Miközben a belváros felé haladtak, Karom meglátta maga előtt az utcán a villogó, sárga fényeket. Az utat narancssárga-fehér csíkos műanyag bakok zárták le, és egy fekete egyenruhás, a karján és a lábán fényvisszaverő csíkokkal kidekorált troll irányította a forgalmat. Vállán és mellén szinte világított a Knight Errant logó. Az autók a kései óra ellenére is elkezdtek feltorlódni, miközben a troll rendőr egyesével eresztette át őket.

Amikor a limuzin odaért az útakadályhoz, a zsaru felemelte a kezét. Az autó lelassított, a rendőr pedig a sofőr ajtajához lépett, és vaskos ujjával bekopogtatott az oldalsó szélvédőn. Karom egészen közel húzódott a limó hátuljához, miközben a troll váltott néhány szót a sofőrrel, és az út szélére mutatott. A sofőr mondott valamit, amit Karom nem értett tisztán, és a troll ismét a padkára mutatott, ezúttal sokkal határozottabban. A limuzin lassan félrehúzódott, Karom pedig hátranézett a válla felett, és meglátott egy kezeslábast és sisakot viselő orkot, aki körülbelül kétszáz méterrel hátrébb egy „ÚTLEZÁRÁS” feliratú szalagot feszített ki két lámpaoszlop közé; ezzel lezárta az utat a további forgalom elől, és gondoskodott róla, hogy az elkövetkező percek eseményeinek ne legyen szemtanúja.

Karom elmosolyodott és beállt a limuzin mögé.

– Tartsd az egyik szemed az asztrálon, Aracos! – üzente gondolatban.

– Miért, nem azt teszem mindig?– válaszolta a hang egy cseppnyi szemrehányással.

Karom megveregette a motor tankját, amikor leszállt a járműről, és a dzsekije alól előhúzott egy koromfekete pisztolyt. A troll rendőr ugyanakkor előrántotta szolgálati fegyverét, és megcélozta vele a sofőr fejét.

– Ne mozdulj! – mordult rá egykedvűen. Az oldalsó ablak még mindig le volt húzva, és Karom látta, hogy a sofőr mindkét keze a kormányon, jól látható helyen pihen. Felbérelt izomfiú. Zűrös adatai szerint elég jó a szakmájában, és elég okos ahhoz, hogy ne próbálkozzon semmi ostobasággal. Addig biztosan nem, amíg nem adódik valami jó lehetőség.

És az utas a limuzin hátsó ülésén majdnem megadta neki, amire várt. Az autó sötétített ablakain keresztül szinte lehetetlen volt bármit is kivenni, de belülről gond nélkül lehetett látni mindent. És dr. Grace-nek csak ennyire volt szüksége ahhoz, hogy mágiájával megpróbálja ártalmatlanná tenni a sofőrjét fenyegető trollt.

Karom inkább érezte, mint látta a mágikus energia áramlását, amikor Grace útjára bocsátotta a varázslatot, melynek képlékeny masszává kellett volna redukálnia Boom agyát. Azonban ha célpontjukat nem is, de Boomot látta, és mágikus védelmét kiterjesztette a troll köré. Grace manalövedéke úgy fröccsent szét a pajzson, akár a betongátat ostromló hullámok. Boom szinte nem is érzett belőle semmit.

Miközben a troll a sofőrről gondoskodott. Karom akcióba lendült. Odalépett a limuzin hátsó ajtajához, és előhúzott egy tőrt a dzsekije alól. Nem a combjához simuló aranyozott, rúnákkal díszített fegyvert, hanem egy modern, monoszálas pengéjű harci kést. A penge gond nélkül metszette át az ajtózárat, fémdarabok hullottak a földre. Karom megérezte, hogy ismét gyülekezni kezd az energia az autó felett.

– Aracos!

– Rajta vagyok, főnök! – jött azonnal a válasz. Karom motorja hirtelen eltűnt, és a helyén megjelent egy aranytollú, csillogó sólyom, amely azonnal a limuzin körül támadt légörvény fölé repült. A különös gomolygás úgy nézett ki, mint egy sötét viharfelhő, de nagyjából humanoid alakja volt, és a szeme kéken villódzott. Egy levegőelementál volt, méghozzá az erősebb fajtából.

A sólyom éles vijjogással lecsapott, borotvaéles karmai beletéptek az elmosódott alakba, miközben az elementál erős széllökésekkel ostromolta a madarat. A sólyom azonban gyors szárnycsapásokkal tartotta a helyét, és ellenállt a támadásnak.

Karom feltépte a limuzin hátsó ajtaját. Hangos durranást hallott, és valami nekicsapódott a mellének. Dzsekije ballisztikus szövete megvédte, de a becsapódás ereje még így is kis híján leverte a lábáról. Mintha egy baseballütővel suhintottak volna a felsőtestére. Nicholas Grace összegörnyedve ült a limó hátsó ülésén, és egy karcsú pisztolyt emelt Karomra. A fegyver szinte komikusan festett az apró termetű, aranykeretes szemüveget és szénszürke öltönyt viselő kutatómágus kezében. Karom újabb mágikus támadásra készült, de arra nem is számított, hogy egy Grace kaliberű fickó fegyvert fog használni ellene.

Karom felemelte saját fegyverét és tüzet nyitott. Az apró tű néhány centiméterre a mágus testétől beleütközött egy láthatatlan falba, és ártalmatlanul lepattant róla. A francba! – gondolta Karom. Korlát varázslat. Számíthatott volna rá.

A doktor jobb kézzel tartva a pisztolyt, a baljával Karomra mutatott, és érces hangon néhány szót mondott – Karom gyakorlott füle számára hébernek tűnt. Grace kinyújtott ujjából kék villám szökkent elő, de az árnyvadász felemelte a kezét, és hárította a támadást; mágikus pajzsa csaknem összeomlott a csapás energiája alatt. Megpróbált minden erejével a doktor korlátjának lebontására koncentrálni, akaraterejét nekifeszítette a varázslatnak. Ellenfele szerencsére sietve állította fel védelmét, amely Karom mentális rohama alatt egy pillanat alatt megszűnt létezni. Mielőtt Grace összeszedhette volna magát, hogy helyreállítsa a korlátot vagy másik támadó varázslatot mondjon el, Karom újból tüzelt a Narcoject pisztollyal.

Sűrített levegő szisszenése hallatszott, és az apró tű a kulcscsontja alatt találta el a mágust, könnyedén hatolva át ruhájának szövetén. Grace nekizuhant a túloldali ajtónak, amikor a gyorsan ható idegbénító működésbe lépett a szervezetében. Pillanatokon belül mozgásképtelenné vált, azután elájult. Karom néhány másodpercig még nem eresztette le a fegyverét, hogy biztos legyen benne, a szer megtette a hatását; ez idő alatt Boom fegyvere el sem mozdult a sofőr homlokáról. Grace szeme gyorsan ködössé vált és kifordult, az arany sólyom pedig utolsó támadását indította a levegőelementál ellen. A szellem szétoszlott, akár a füst a szélben, és a madár büszkén telepedett le a limuzin tetejére. Helyes, gondolta Karom. Grace eszméletvesztésével az elementál kikerült a mágus irányítása alól. Ha Aracos nem gondoskodik róla, könnyen megtörténhetett volna, hogy megvadul, és tombolni kezd.

– Karom, mi történik ott? – hallatszott egy aggódó hang a rádióból.

– A célpontunk nem adta magát könnyen, de most már minden rendben. Hogy állunk?

– Megy minden, mint a karikacsapás – felelte Zűrös. – Ahogy vártuk, a sofőr megpróbált leadni egy rádióüzenetet, amikor megpillantotta az útlezárást, de Val zavarása kitűnően működött. A Knight Erranttól és a közlekedési hálózattól még semmi reakció, de a GridGuide rendszer nemsokára észlelni fogja a torlódást, vagy valami ideges autós beszól a központba. Amíg tudom, feltartom őket.

– Rendben, mindjárt végzünk. – Már csak annyi tennivalójuk maradt, hogy fogják, amiért jöttek, és eltűnjenek innen.

Megnyitotta érzékeit az asztrális tér felé, kiterjesztette őket a fizikai világon túlra, ahol látta saját, Boom és a többiek auráját. Rögtön észrevette dr. Grace testén a szunnyadó mágikus tárgyak csillogását, és körültekintően ellenőrizte őket, hogy nincsenek-e valamilyen rejtett csapdával ellátva. Az autót is megvizsgálta veszélyes mágia után kutatva, de nem talált semmi gyanúsat. Az autót bérelték, és nem valószínű, hogy Grace időt és energiát fektetett volna abba, hogy komolyabb varázslatokat helyezzen el rajta, de azért nem ártott óvatosnak lenni.

A hátsó és az első ülés között, a földön hevert a mágus aktatáskája. Karom felemelte, alaposan megvizsgálta, majd szépen átvágta a zárakat a monopengéjével. Egy kicsi, mágikus energiától ragyogó fadobozt talált benne. Valamilyen védőmágiát érzékelt körülötte.

Karom anélkül, hogy hozzáért volna a dobozhoz, letette a táskát a kocsi motorháztetejére, és mindkét tenyerét fölé tartotta. Miközben dolgozott, az arany sólyom leszökken, a limuzin tetejéről, és rátelepedett a vállára.

– Mit gondolsz? – kérdezte Karom a szövetséges szellemét.

– Elég ravasznak tűnik – felelte a szellem –, de szerintem elbánunk vele.

– Rendben, akkor lássunk neki.

Karom a világító aurára koncentrált, és érezte, hogy Aracos is ugyanazt teszi. Együtt bontották fel a dobozt körbevevő varázslat szövetét, tárták fel szerkezetét, szüntették meg a szálakat összetartó energiákat, míg végül a varázslat elenyészett, és a ragyogás fokozatosan kihunyt. Mire végeztek, Karom arcáról ömlött a verejték az erőfeszítéstől, és tudta, hogy a művelet még Aracost is megviselte. Erős mágiát kellett semlegesíteniük.

A védővarázslat nélkül a doboz zárjával már evilági módszerekkel is könnyedén el lehetett bánni. Karom kinyitotta és belenézett. A sötétbordó bársonypárnán egy régi típusú, az utcai lámpák fényében aranyszínben csillogó kulcs feküdt. A kulcsot körbevevő aura szinte fájdalmasan fényes volt, lüktetett az alig féken tartott energiától. Karom lecsukta a doboz tetejét, felállt, és miközben Boom felé fordult, bekapcsolta a kommunikációs kiberverét.

– Megvan, gyerünk innen! – adta ki az utasítást az egész csapatnak. Odalépett a sofőrt sakkban tartó troll mellé, és felemelte a Narcojectet. Egyetlen apró ujjmozdulattal nyakon lőtte, és egy másodperc alatt elaltatta a testőrt. Azután becsukta a limó hátsó ajtaját, és mire mindezzel végzett, már meg is állt mellettük egy kisteherautó. Boom elhúzta a raktér ajtaját, és bedobálta a bakokat. Az útlezárás nyomai másodpercek alatt eltűntek. Karom és a troll beugrottak hátra, a mágus vállán ülő arany sólyom pedig szárnyra kapott, és a következő pillanatban köddé vált – visszatért asztrális otthonába. Karom finom parfümillatként érzékelte a szellem elégedettségét. Bár sosem ismerte volna el, Aracos ugyanannyira szerette az árnyvadász életet, mint a gazdája.

A teherautó fülkéjében ketten ültek. Valkűr, a csapat rigója a változatosság kedvéért az utasülésen foglalt helyet. Be volt csatlakozva az ölében fekvő rigódekkbe, a berendezésből hajlékony kábel kígyózott a bal füle mögötti csatlakozóig. Feje oldalra billent; elméje távol járt, minden figyelmével az odafent lebegő felderítő robot irányítására koncentrált, hogy az egész műveletet folyamatosan figyelemmel tudja kísérni.

A sofőrülésben Harlan Hammarand ült – vagy Kalapács, ahogy mindenki ismerte. A zömök ork zsoldos hátranézett a válla felett, és csupa agyar vigyort villantott Karomra és Boomra. Kalapács a világ legforróbb pontjain kóstolt bele az akcióba, de senki sem volt nála boldogabb, amikor minden zökkenőmentesen zajlott.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Megvan az áru – bólintott Karom. – Húzzunk el innen, és készítsük elő a találkozót Mr. Johnsonnal!

– Nem rossz ötlet. – Kalapács gázt adott, és elindultak a belváros felé.